1942 – CA Foghetecaz megszületése

A spanyol polgárháború miatti kényszerszünet és a Club Deportivo Villarreal megszűnése után Vila-real városa évekig nem rendelkezett olyan futballcsapattal, amely képviselhette volna a tartományi és regionális bajnokságokban a települést. Ennek ellenére a labdarúgás nem tűnt el Vila-realból: a különböző szurkolói klubok (peñák) ifjúsági bajnokságokat szerveztek egymás között, főként az El Madrigal pályán, amelyet 1942-ben szerzett meg a városi tanács magának újra.

Ezen csoportok egyike alapította meg a Club Atlético Foghetecaz: nevű csapatot, melynek neve az alapítók vezetékneveinek kezdőbetűiből állt össze: FO (Font), G (Gil), HE (Herrero), TE (Teuler), CA (Catalá) és Z (Zaragoza). A név végén lévő kettőspontot Manuel Vilanova (a későbbi polgármester, Manuel Vilanova Goterris apja) és Manuel de Jeroni kapcsán használták – ők az „etc.”, vagyis a további alapító tagokat jelölték.

1946 – CAF Villarreal

Több gondolkodás és vita után, egy szoros szavazással záruló ülésen a csoport végül úgy döntött, hogy 1947-ben hivatalosan is benevezik a csapatot a Valenciai Labdarúgó-szövetség (Federación Valenciana) versenyrendszerébe. Az új klub megtartotta a „CA Foghetecaz:” rövidítést a nevében, és a város nevét is hozzátette, mint képviseleti jelkép, így született meg a CAF Villarreal.

Manolo Vilanova akkoriban Valenciában a felszerelésért felelt, eredetileg a CD Villarreal korábbi mezét akarta megtartani, ám fehér mezek hiányában a sárga mellett döntött, amely akkoriban divatosnak számított, és a hagyományos fekete nadrágot választotta mellé.

A „C. A. Foghetecaz:” története olyan ragyogó volt, mint amilyen különös maga a név, egészen addig, míg Pepe Ten, a Mediterráneo napilap legendás sportújságírója „a cseh csapatnak” nem kezdte becézni őket.

A kezdetek korántsem voltak könnyűek: a klub a Plaça de la Vila-n (Vila tér) található Granja bár köré szerveződött, és kezdetben négy különböző csoportban is pályára kellett lépnie a másodosztályú regionális bajnokságban (Segunda Regional). Mindezek ellenére hamar jöttek a sikerek.

A negyedik évükben a CAF Villarreal megnyerte a regionális amatőrbajnokságot (Regional de Aficionados), és 1950/51-ben feljutott az első regionális osztályba (Primera Regional). Ugyanabban az idényben eljutottak a spanyol amatőrbajnokság (Campeonato de España de Aficionados) elődöntőjéig is, miután többek között a FC Barcelonát is kiütötték. Ez volt tulajdonképpen a Villarreal első sikere, 27 évvel az alapítás után! Ez óriási lelkesedést váltott ki a helyi futballközösségből. Így történt, hogy 1952 májusának végén az úgynevezett „szegények” (későbbi nevükön els pobres) néven ismert alapító vezetők átadták a klub irányítását a tehetősebb tagoknak – azaz a „gazdagoknak” (els rics), akik új, ambiciózus jövőt terveztek a klub számára.

Ebben az időszakban számos fontos személyiség tette le a névjegyét, de a legkiemelkedőbbek:
– Lorenzo Cardá Corbató (az egyesület alapítója),
– Juan Vilar Llopis,
– Pascual Batalla Gil elnökök, valamint
– José Ramos Nebot titkár.

Az egyik legemblematikusabb alak Bautista Monzonís „Bufaga” volt, aki játékosként, játékvezetőként, edzőként, küldöttként és tehetségkutatóként is szerepet vállalt, sőt ő kezdte meg az El Madrigal gyepesítését is. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a klub első igazi ikonja volt.

A fejlődés gyors volt: a regionális első osztály élmezőnyébe kapaszkodtak, majd 1956‑ban bajnokként feljutottak az országos harmadosztálynak számító Tercera Divisiónba, ami a város futballjának létfontosságú eseménye volt. 1954 júniusában végleg felvették a Villarreal Club de Fútbol nevet, és ezzel megszületett a ma ismert klub jogelődje, a címert ekkor igazították a jelenlegi formához.

Kicsi klub, hatalmas jelentőség

A Foghetecaz mindössze néhány évig létezett önálló névként, de döntő szerepet játszott abban, hogy a polgárháború utáni vákuumban újraéledjen a labdarúgás Vila‑realban. Ők teremtették meg azt a közösséget, infrastruktúrát és identitást, amelyre a Villarreal CF később építeni tudott, így nélkülük aligha született volna meg a ma nemzetközileg is jegyzett „Submarino Amarillo”, valamint a hőn áhított EL trófea sem, melyről a Foghetecaz alapító talán még álmodni se mertek.

Füstös András