Luis Aragonés Suárez (1938. július 28. – 2014. február 1.) az Atlético de Madrid történetének egyik legkarakteresebb és legnagyobb hatású alakja volt, talán az egyedüli klasszikus 20. századi legendája a csapatnak. Játékosként kiváló támadó középpályás és csatár volt, edzőként pedig új irányt szabott a spanyol válogatottnak, megalapozva a 2008 és 2012 közötti aranykort. Munkásságát intelligencia, bátor innováció, valamint rendkívüli karizma és pszichológiai érzék jellemezte. Aragonés nem csupán egy tréner vagy klublegenda volt, hanem egy korszakformáló futballgondolkodó is.

Játékoskarrier

Luis Aragonés futballistaként a Real Madrid akadémiáján kezdte pályafutását, de az első csapatban nem tudott stabil helyet szerezni, így korai éveit kölcsönben kisebb klubokban (Recreativo de Huelva, Hércules, Real Oviedo) töltötte. 1961-ben a Real Betishez igazolt, ahol 86 meccsen 33 gólt szerzett. Itt figyelt fel rá az Atlético Madrid, amely 1964-ben szerződtette. Innentől kezdve pályafutása szorosan összeforrt a fővárosi klubbal.

Az Atléticónál 1964 és 1974 között szerepelt, ahol 265 bajnoki mérkőzésen 123 gólt szerzett, és összességében 172 találattal zárta a klubnál lejátszott összes mérkőzését, ezzel az egyik leggólerősebb játékosa lett a klub történetében. Aragonés egy technikás, taktikus gondolkodású és kiváló pontrúgó képességgel rendelkező támadó volt, aki intelligens mozgásával és játékfelfogásával messze kiemelkedett a kor mezőnyéből. 10 év után innen is vonult vissza. Részese volt három La Liga elsőségnek (1965–’66, 1969–’70, 1972–’73), kettő Copa del Generalísimo kupa győzelemnek (1964–’65, 1971–’72) és egy Interkontinentális Kupa győzelemnek 1974-ben. Az Atlético Madrid ráadásul csak úgy vehetett részt benne, hogy a Bayern München visszalépett, noha az Atlético elveszítette az Európa-kupa (ma Bajnokok Ligája) döntőt. A döntőn Aragonés vezető gólt szerzett, ezzel nem csupán trófeához segítette csapatát, hanem pályafutása egyik legemlékezetesebb pillanatát is megélte.

Az „El Sabio de Hortaleza” – Az Atlético Madrid legendája

Aragonés beceneve, El Sabio de Hortaleza (Hortaleza bölcse) egyszerre tükrözte intellektuális megközelítését a futballhoz és közvetlen kapcsolatát szülőhelyével, Hortalezával, Madrid egyik kerületével. Az Atlético Madridnál eltöltött évtized nemcsak a klub játékosaként, hanem vezetőjeként is halhatatlanná tette őt. 1974-ben, rögtön játékoskarrierje lezárása után, a klub vezetősége megbízta őt az edzői feladatokkal. Ezzel kezdetét vette a klub történetének egyik legsajátosabb és leghosszabb ideig tartó edző-játékos kapcsolata.

Aragonés összesen 612 mérkőzésen irányította az Atléticót, ez klubrekord! Hat különböző ciklusban (1974–1980, 1982–1987, 1991–1993, 1993–1994, 2001–2003) tért vissza a Vicente Calderón Stadion kispadjára, amit sosem tekintett csupán munkahelynek, hanem második otthonának. Szigorú fegyelmet követelt, ugyanakkor mélyen megértette a klub kultúráját, harciasságát, „nagyobb testvér árnyékában” kialakult identitását.

Edzőként az Atlético Madriddal elért főbb sikerei:

• Copa del Rey: 1975–’76
• Spanyol Szuperkupa: 1985, 1992
• Segunda División bajnoki cím: 2001–’02

Aragonés Atléticoja mindig karakteres csapat volt: fegyelmezett, szenvedélyes, ugyanakkor taktikailag jól szervezett. Bár nem mindig volt sikerekben gazdag a periódus, személye megkérdőjelezhetetlenül összefonódott a klub identitásával. Egy kicsit szemfülesebb, az Simeone stílusjegyeiben is az aragonési játék alapjait vélheti észrevenni.

Edzői karrier más csapatoknál

Luis Aragonés karrierje során nemcsak az Atléticót irányította, hanem számos spanyol klub kispadján is megfordult. Ezek közül több esetben kihívásokkal és jelentős taktikai újításokkal tette magát emlékezetessé.

Klubjai edzőként az Atlético Madridon kívül:

• Real Betis (1981–1982)
• FC Barcelona (1987–1988)
• Espanyol (1990–1991)
• Sevilla FC (1993)
• Valencia CF (1995–1997)
• Real Oviedo (1997–1998)
• Mallorca (2000–2001, 2003–2004)

Különösen emlékezetes volt a 2000–2001-es szezonja a Real Mallorcánál, ahol szerény kerettel is UEFA-kupa-indulást érő helyre vezette a sziget lakókat. A Barcelona élén 1987–’88-ban Copa del Rey-t nyert, de a klubvezetés rövid idő után menesztette.

Stílusát leginkább a pragmatizmus, az ellenfélhez való taktikai alkalmazkodás és a mentális motivációs technikák jellemezték. Sokak szerint már a 80-as években olyan rotációs és pressing-játék elveket alkalmazott, amelyek jóval megelőzték korukat. A sors furcsa fintoraként az Atléticon kívül sehol nem tudott igazán megragadni.

A spanyol válogatott forradalma – Európa-bajnokként a csúcson

2004-ben Aragonés átvette a spanyol válogatott irányítását, miután az ország több évtizede nem tudott jelentős nemzetközi tornán sikert elérni. A 2004-es EB-t követő generációváltás során bátran kihagyta a korábbi meghatározó figurákat (pl. Raúl González), és helyettük a technikásabb, labdabirtoklásra épülő játékosokra épített (pl. Xavi, Iniesta, Silva, Cesc Fàbregas, David Villa).

Aragonés felismerte, hogy a spanyol játékosok technikai képességei révén képesek lehetnek egy új futballfilozófia, a tiki-taka bevezetésére. Bár maga nem használta ezt a kifejezést, csapatának játéka a rövid passzos, pozíciós dominanciára épült, amit kompakt védekezés és nagy labdabirtoklási arány egészített ki. Ebben segítette őt a barcelonai különítmény is!

2008-as Európa-bajnokság – A csúcs

A 2008-as tornán Spanyolország tökéletes játékkal aranyérmet szerzett, 44 év után először nyerve nagy nemzetközi trófeát. Az elődöntőben a korábbi „mumust”, Németországot győzték le, a döntőben pedig Fernando Torres góljával biztosították a győzelmet (1–0).

Ez a diadal nemcsak futballtörténeti jelentőségű volt, hanem pszichológiailag is felszabadította a spanyol játékosokat. Aragonés a „mentális blokk” megtörésében kulcsszerepet játszott, hangoztatva: „Ganar, ganar y volver a ganar” – nyerni, nyerni, és újra nyerni. A spanyol 2008-2012-es csúcs dominancia megalapozásaként bevezette a modern pozíciós játékot a válogatott szintjén is, valamint megtörte a nagy tornák átkát is. Helyét Vicente del Bosque vette át, aki továbbvitte és tökéletesítette Aragonés vízióját egy világbajnoki címmel (2010) és egy újabb EB-győzelemmel (2012).

Életének utolsó szakasza és halála

A 2008-as válogatott sikerek után rövid ideig még edzősködött a török Fenerbahçe csapatánál, de visszavonulása után többé nem tért vissza a kispadra. 2014. február 1-jén, 75 éves korában hunyt el Madridban. Halála mély megrendülést váltott ki a spanyol sporttársadalomban; az Atlético Madrid és a spanyol szövetség egyaránt gyásznapot hirdetett.

Öröksége és hatása

Luis Aragonés neve mára összeforrt a spanyol futball reneszánszával. Az Atlético Madrid számára több volt, mint egy játékos vagy edző: ő volt a klub lelkének, harciasságának és identitásának megtestesítője. A válogatott számára pedig ő volt az a vízióval rendelkező reformer, aki felismerte, hogy Spanyolország nem a fizikai fölénnyel, hanem a technikai dominanciával tud nemzetközi élvonalba kerülni.

Emléke örökre él az Atlético Madrid szurkolói, a spanyol játékosok, és minden futballszerető ember emlékezetében.

Füstös András