A spanyol labdarúgásban a financial fair play (FFP), azaz a pénzügyi fair play sokkal szigorúbb, mint az UEFA rendszerében. Ennek a szigornak az oka a ’90-es évek emléke, mely során rengeteg tradicionális csapat ment tönkre és tűnt el mára. Míg az UEFA-nál a lényeg a középtávú egyensúly, vagyis hogy a klubok ne költsenek tartósan többet, mint amennyit megkeresnek, addig a LaLiga egy valós idejű pénzügyi kontrollt vezetett be. Ennek központi eleme a „squad cost limit”, azaz a bér- és átigazolási keret plafonja. Tulajdonképpen az UEFA így három évente utólagosan ellenőriz, míg az RFEF előzetesen, még a költések előtt szabályoz, és innen ered a legtöbb csapat szenvedése.

_{Hogyan számolják ki a limitet?}

A La Liga minden klub pénzügyi jelentését elemzi: bevételek (tévés pénzek, szponzoráció, jegyeladás, kereskedelmi bevétel, játékoseladás) mínusz kiadások (adósságszolgálat, működési költségek, adók). Ami marad, az szabja meg, mennyit költhetnek játékosokra és edzőkre. Ha egy klub túl sok veszteséget termel, azonnal csökkentik a keretét.

Ez azért különleges, mert a rendszer előre korlátoz, nem utólag büntet. Ezért fordulhat elő, hogy hiába van készpénz a kasszában, ha a La Liga szerint nincs elég „papíron” szabad költési keret, nem regisztrálhatják az új játékost.

^{Az 1:4 és 1:2 szabály és árnyoldalai}

Ha egy klub túllépi a keretet, akkor csak bizonyos arányban költhet a megtakarított pénzből:

• 1:4 szabály: minden 4 eurónyi megtakarítás után csak 1 eurót költhet új játékosra. Ez a szigorúbb verzió, amely a legtöbb túlköltő klubot érinti.
• 1:2 szabály: ha egy klub közelebb van a limithez, enyhébb arányban, 2 euró megtakarítás után költhet 1-et.

Ez a mechanizmus különösen fájdalmas a nagy bérállománnyal rendelkező kluboknak, például a Barcelonának: ha eladnak egy 10 millió eurót kereső játékost, abból csak 2,5 millió eurót költhetnek új igazolásra. Így a keret újjáépítése nagyon lassú és nehézkes.

Hogy lehet ügyeskedni?

A klubok többféle kreatív megoldással próbálnak lavírozni a szabályok között:

• Szerződések átstrukturálása: a fizetések vagy átigazolási díjak több évre való széthúzása, hogy az éves terhelés kisebb legyen. Pl. Lenglet kölcsöne tavaly.
• Ingyenes igazolások: lejáró szerződésű játékosok szerződtetése, ahol nincs egyszeri nagy költség.
• Kölcsönök: bérmegosztással, opciós vásárlással kombinálva, így a kockázat kisebb.
• “Gazdasági karok”: jövőbeni bevételek (pl. tévés jogdíjak, merchandising jogok) előrehozott értékesítése. A Barcelona tipikus példája ennek. A legnagyobb negatívummal ez a metodika jár, ez tulajdonképpen a jövő kiárusítása.
• Fiatalok beépítése: az akadémiai játékosok regisztrálása olcsóbb, így sok klubnál stratégiai elem lett.

Miért problémás?

A rendszer kétségtelenül pénzügyileg biztonságossá teszi a spanyol klubok működését, hiszen drasztikusan csökkent az esélye, hogy egy csapat fizetésképtelenné váljon. Ugyanakkor sok szakember szerint ez versenyképességi hátrányt jelent, a szigorú szabályozás miatt a spanyol klubok kevésbé tudnak rugalmasan reagálni a piacra, és nehezebben igazolnak világsztárokat.

Ezzel szemben például az angol Premier League csapatai sokkal szabadabban költekezhetnek, így a LaLiga egyre inkább hátrányba kerül az átigazolási versenyben.

Személyes vélemény

Az FFP alapvetően egy nagyon jól működő struktúra lenne, ha a teljes UEFA ligák alkalmaznák, így viszont semmi másra nem jó, minthogy a csapatok adott helyzetének kőbe vésésébe. Az első három nagyon nagy keretet kapnak, míg az utolsó kb. tíz csapat szinte semmit, ezáltal minimális terük van.
A másik problémám az a szabályozással, hogy az igazán bajban lévő csapatoknak minimális esélyük sincs a gödörből való kilábalásra: a Sevilla és a Levante a korlátozások miatt nem hozhat szinte senkit, így kicsi a valószínűsége, hogy európai indulással vagy bennmaradással több pénzhez juthatnának, tehát a stabilitás helyett lassú halálra vannak ítélve. Az FFP a teljes csődöt az esetükben csak elidőzi.
A harmadik kritikám már inkább a szurkolói bázisokhoz kötődik. A Barcelona egyedüli klubként tudna kitörni a negatív státuszából, ehhez képest nulla gondolkozás nélkül igazolnak és emelnek béreket, így a szurkolók hergelésével elérik, hogy a belső problémák helyett az RFEF és a liga legyen a bűnbak. A jövő kiárusítását is letudják azzal, hogy eddig ellehetett VIP helyeket adni, most persze nem engedi Tebas (ja, csak arról nem beszél a fáma, hogy eddig nem létező helyekről van szó, mely a preventív FFP esetén SOHA nem is volt opció, tökéletes Laporta hárítás és hergelés Tebas és a liga ellen, már-már a megint mindenki ellenünk van viselkedést is kimeríti). A többi, kisebb klub, melyek valós problémáikkal és lekorlátozott lehetőségeikkel nem is tudnak ez ellen küzdeni pedig a háttérbe kerül, mintha tényleg csak a katalán óriást sújtanák direkt.

Pozitív példák: ilyen is van!

Talán a Real Madrid túl triviális példa, de a gazdasági tényezők terén Florentino Pérez az óriás sztár csapatok között verhetetlen figura. Az Atlético távlati célokban gondolkodott eddig, hiába fogyott el minden pénzük, a regisztrációval nincs problémájuk. Kifejezetten jól operál a Celta Vigo, a Real Sociedad és a Valencia is. Ezen klubok inkább azzal küzdenek, hogy már meg van a 25 regisztrált játékosuk. A Villarreal a spanyol bajnokság legjobban működő projektje: nincs adósságuk, és minden igazolt játékost már másnap betudnak igazolni. Az Athletic Club se szenved emiatt, igaz, náluk ez az igazolási politika miatt is így van. Habár ezen csapatok jó példák, őket nem sújtják a korábbi évek elbaltázott működéséből eredp (pl. Barcelona) és a COVID járvány során kialakult rossz helyzet (pl. Sevilla).

Összegzés

A spanyol FFP tehát nemcsak egyszerű pénzügyi fair play, hanem egy valós idejű, előzetes kontroll, amely szigorúan korlátozza a klubok mozgásterét. Ez hosszú távon stabilitást ad, de rövid távon sok csapat kezét megköti, és kreatív könyvelési trükkökre ösztönöz. A szabály célja nemes, de a gyakorlatban sokszor gátja annak, hogy a spanyol futball a nemzetközi piacon igazán versenyképes maradjon.

Füstös András