Mindössze 24 évesen a világbajnokság egyik nagy meglepetése: kisajátította magának a bal szélső posztját, és kulcsszerepet játszik Spanyolország javulásában. Introvertált személyiség, aki néhány olyan vitás ügybe is belekeveredett, amely mélyen megviselte. Ma már komplexusok nélkül tekint a Portugália elleni meccs elé.

Álex Baena őszintén vallott: „Írtam édesanyámnak és a pszichológusomnak, hogy abba akarom hagyni, hogy nem akarom folytatni a futballt.” Baena életében többször is nehéz időszakokon ment keresztül. Először akkor, amikor 11 évesen elhagyta otthonát, hátrahagyva édesanyját és testvéreit. Másodszor akkor, amikor próbált felkerülni a Villarreal első csapatába, de ez sokáig nem akart összejönni. Harmadszor pedig akkor, amikor 2023-ban megtörtént az a bizonyos incidens Fede Valverdével. A Real Madrid médiabeli ereje, amely az eseményekről egy eltorzított verziót közvetített, a végletekig sodorta az introvertált fiút, akinek, ezt ő maga is elismeri, nem könnyű a természete.

Távolságtartó, kissé bizalmatlan azokkal szemben, akiket nem ismer, ezen a világbajnokságon mégis pontosan olyan kiváló játékosként robbant be, mint amilyen valójában. Megkérdőjelezhetetlenül övé lett a bal szélső posztja Nico Williams kiesésével, és a Portugália elleni párharcot már annak a játékosnak a magabiztosságával várja, aki előre tudott lépni, és aki visszatekintve büszke az útra, amelyet bejárt.

KÉRDÉS: Van egy olyan érzés, nem tudom, ön is így látja-e, hogy az elmúlt hónapokban, különösen ezen a világbajnokságon, szintet lépett a válogatottban.

VÁLASZ: Való igaz, hogy amikor a válogatotthoz jöttem, mindig fontosnak éreztem magam, akár a pályán, akár azon kívül, bármilyen szerep jutott nekem. Most egy szép lehetőséget kaptam, többet vagyok a pályán, és az igazság az, hogy nagyon boldog vagyok.

K: Nehéz év volt ez önnek a Villarrealból az Atlético Madridba való átigazolás miatt?

V: Igen, mert 11 éves korom óta a Villarrealnál voltam, és az igazság az, hogy nekem a változások mindig kicsit nehezen mennek. Ráadásul sérülésekkel kezdtem, aztán jött a vakbélgyulladás, így az első hat hónapban alig volt folytonosság a játékomban. Csak az első két-három hónapban játszottam, és volt bennem egyfajta szorongás, ami akkor jön elő, amikor bizonyítani akarsz, de nem tudsz. Karácsony után is nehéz volt egy kicsit, mert nem voltam igazán a csapaton belül, nehezen alkalmazkodtam… Voltak saját problémáim is… Több minden összejött. Visszatekintve ez egy tanulással teli év volt, ami minden előttem álló dologban segíteni fog.

K: Félt attól, hogy nem lesz ott a világbajnokságon?

V: Mindannyiunkban ott van a kétely, hogy ott lehetünk-e vagy sem. Szerencsések vagyunk, mert Spanyolországban rengeteg kiváló játékos van, és bárki, aki jött volna, nagyon jól teljesített volna. Szóval igen, volt bennem bizonytalanság, de az is igaz, hogy amikor a válogatottban szerepeltem, mindig teljesítettem, jól játszottam.

K: Bíztak abban, hogy a csapat a minap így fel fog pörögni? Hitték, hogy a kezdés után ilyen állapotba kerülnek, ahogyan láthattuk?

V: Igen, mi az első naptól tudtuk, hogy a futballunk elő fog jönni. A világbajnokságok kezdete sosem könnyű egyetlen válogatottnak sem, nekünk is volt egy kisebb hullámvölgyünk az elején, de bíztunk magunkban. Aztán ott volt például Argentína meccse is, ami egyáltalán nem volt egyszerű. Gondolhatod azt, hogy Zöld-foki Köztársaság ellen papíron öt, hat vagy hét gólt kell rúgni, de mi tudtuk, hogy nagyon jó játékosaik vannak, és ezt bizonyították is. Nagyon jól védekező csapat volt, megnehezítették a dolgunkat. Ami egyértelmű, hogy mi folyamatosan javultunk.

K: Mit tisztel leginkább Portugáliában?

V: Nagyszerű szövetségi kapitányuk van, kiváló csapatuk, tele nagyszerű játékosokkal. Már tavaly, a Nemzetek Ligája döntőjében is láttuk, hogy a világbajnokság egyik favoritjai. Szerintem nagyon jó mérkőzés lesz.

K: Cristiano mit jelent önnek? Ha azt mondom egy fiatal futballistának, mint ön, hogy Cristiano Ronaldo, mi jut eszébe?

V: Egy példa. A történelem egyik legjobb játékosa. Látni mindazt, amit elért, és hogy az ő korában még mindig megvan benne az éhség a győzelmekre és arra, hogy tovább játsszon, ez csodálatra méltó.

K: Ön 11 évesen elköltözött otthonról, elhagyta Almeríát, és a Villarreal utánpótlásába került. Mit tanult ebből, és mit veszített el emiatt?

V: Amit megtanultam, az leginkább az volt, hogy túléljek, hogy így mondjam. Mert ilyen fiatalon elmenni otthonról úgy, hogy nincs melletted a családod (ötórás autóútra voltak) nagyon kemény. Ott elkezdesz megtanulni egyedül élni, magadnak intézni a dolgaidat, felnőni… Nehéz út volt, de közben szép is.

K: Azt mondta, hogy elveszítette a gyerekkora és a kamaszkora egy részét. Megbánta?

V: Ha most nézem, azt mondanám, hogy nem bánom, mert nagyon szép mindaz, amit elértem és amit most is elérek. Profi futballista vagyok, egy nagy klubban játszom, világbajnokságon szerepelek a spanyol válogatottal… De ha visszanézek, akkor igen, egy kicsit bánom, mert ezek olyan életszakaszok, amelyeket senkinek sem kellene elveszítenie. Nagyon szépek, és sok olyan emlékem nincs meg, mert kimaradtam belőlük. De úgy gondolom, az élet mindenkinek más dolgokat ad, nekem ez jutott.

K: Ha lenne egy 11 éves fia, és azt mondaná: „Apa, elmegyek ennek vagy annak a csapatnak az utánpótlásába futballozni”, mit mondana neki?

V: Nincsenek gyerekeim, de ezt úgy gondolom végig, hogy látom a húgomat, aki most 11 éves. Ránézek, és azt mondom: „te jó ég, lehetetlen, hogy ilyen idősen elmenjen.” Nem tudom, szerintem másképp próbálnám megoldani. Ez nem azt jelenti, hogy édesanyám rosszul döntött, amikor elengedett, sőt, ő tette a lehető legjobban. Többen voltunk testvérek, és nem változtathatta meg mindenki életét csak miattam. Ha lenne egy fiam, vele mennék, hogy közel legyek hozzá, segítsek neki leküzdeni azokat a dolgokat, amelyeket nekem egyedül kellett. Megkímélném őt attól, amin én keresztülmentem. Röviden: mellette lennék, nem úgy, ahogy én egyedül voltam.

K: Rákérdezek az első napra, ha emlékszik rá, amikor azt gondolta: „Azt hiszem, profi leszek, ebből fogok megélni.”

V: Ez nem is volt olyan régen, mert mindig ott van benned a bizonytalanság. Amíg nem stabilizáltam a helyem a Villarreal első csapatában, sosem hittem el száz százalékig, hogy a futballból fogok élni. Bemutatkozol, aztán látod, hogy az egyik évben nem játszol, a másikban elmész a másodosztályba, ami végül nagyon jól sült el, és nagyon hálás vagyok a Gironának, de akkor is Segunda volt… Én mindig próbáltam mindent beleadni, mert sosem tudhatod, mikor ér véget ez az egész.

K: És amikor azt mondta: „Elmegyek, abbahagyom.” Arra az első, fiatal kori időszakra gondolok…..

V: Sok napon, sok héten keresztül sírva hívtam fel édesanyámat, és azt mondtam neki: „összepakolok, hazamegyek, veletek akarok lenni.” El akartam menni, hogy vele, a testvéreimmel és a barátaimmal legyek. Édesanyám volt az, aki mindig erőt adott a folytatáshoz, aki idézőjelben megtiltotta, hogy hazamenjek, mert tudta, hogy ez az álmom, és hitt benne, hogy el fogom érni.

K: Az, hogy egy anya azt mondja a fiának: „ne gyere vissza, maradj”, rendkívüli önzetlenség. Egy anyának nincs rosszabb annál, mint távol lenni a gyermekétől.

V: Ő nagyon hitt bennem, sokkal jobban, mint én magamban. Mindig azt mondta, hogy maradnom kell, küzdenem kell, jól kell csinálnom, és el fogom érni. Mindig ő és a testvéreim adtak erőt a folytatáshoz.

K: Mi maradt meg abból a 11 éves fiúból, aki elment Roquetas de Marból?

V: Elég sok minden. Mindig nagyon családcentrikus voltam, nagyon szeretetteljes a sajátjaimmal, bár ezt a magánéletemen kívül sokkal nehezebben tudom kimutatni. Azt mondanám, ez maradt meg: továbbra is nagyon családcentrikus vagyok, mindig szeretném, ha a szeretteim közel lennének hozzám.

K: Most, hogy ezt mondja, azok számára, akik nem ismerik, elég komolynak tűnik.

V: Az igazság az, hogy kicsit szégyenlős vagyok, nagyon introvertált, és amikor nincs meg a bizalom, még mindig nehezen mutatom ki az érzelmeimet vagy azt, milyen vagyok valójában. De úgy érzem, apránként kezdek megnyílni az emberek felé. Dolgozom rajta, és remélem, az emberek megismernek majd.

K: Nagyon természetesen beszélt a mentális egészségről és arról, hogy segítséget kért. Nem tudom, ez még mindig tart-e. Mit mondana valakinek, aki azon gondolkodik, kérjen-e ilyen segítséget?

V: Szerintem ez rendkívül fontos. Körülbelül hat éve dolgozom ugyanazzal a pszichológussal. Azért került be az életembe, mert eleinte, amikor elkezdtem a Villarreal első csapatával dolgozni, nem tudtam kezelni azokat az érzelmeket, amelyek abból fakadtak, hogy nem játszottam sokat. Nem voltam képes megérteni, miért nincsenek perceim, miközben az utánpótlásban éveken át rengeteget játszottam. Ezeket fiatalon nem mindig tudod megérteni, és ha rosszul kezeled őket, rossz irányba vihetnek. A mai napig folytatom ezt az utat, és rengeteget segít. Beszélünk, amikor rosszul mennek a dolgok, amikor jól mennek, attól függően, hogy éppen mennyire van szüksége az embernek arra, hogy beszéljen, hogy kiadja magából a dolgokat. Szerintem a pszichológiai segítség fontos a futballban, de mindenekelőtt az életben.

K: Közel állt ahhoz, hogy a Valverde-incidens után abbahagyja a futballt. Ebben is segített a pszichológia?

V: Igen, abban a pillanatban ez volt a legfontosabb dolog, ez mentett meg.

K: Tényleg gondolt arra, hogy abbahagyja?

V: Igen. Valójában üzenetet is küldtem édesanyámnak és a pszichológusomnak, hogy „abbahagyom, nem akarom tovább folytatni a futballt”. De édesanyámmal és a pszichológussal együtt túljutottunk rajta.

K: Mit tanult meg saját magáról abból az incidensből?

V: Mindenekelőtt azt, hogy ne foglalkozzak a külső dolgokkal. Megtanultam, hogy mindig az a fontos, mit gondol rólad a családod és a szeretteid.

K: Mi a különbség Luis de la Fuente és Simeone között?

V: Több közös van bennük, mint amennyinek elsőre tűnik. Nagyon átélik a meccseket, és az érzelmeket is nagyon jól kezelik. Úgy mész ki a pályára, hogy valami megmozdul a szívedben attól, amit mondanak neked, és szerintem ebben nagyon hasonlítanak egymásra.

K: A futballban mi a különbség egy jó LaLiga játékos és a spanyol válogatott világbajnoki kezdője között?

V: Talán a mentális rész. Igen, ez nagyon fontos. És az is, hogyan vigyázol magadra a pályán kívül. Látjuk, hogy a meccsek nagyon megterhelők, egyik napról a másikra utazunk, rengeteg órát töltünk úton, és végső soron tudnod kell kezelni saját magadat: a pihenésedet, az étkezésedet, mindent.

K: Mi volt a legnagyobb hazugság, amit Álex Baenáról olvasott?

V: Hú, volt néhány, de most nem tudnám megmondani, melyik volt az.

A lefordított cikk eredeti változata:
https://www.elmundo.es/deportes/futbol/mundial-de-futbol/2026/07/05/6a4a943fe85ece3c1a8b45a3.html?utm_term=Autofeed&utm_medium=Social&utm_source=Twitter#Echobox=1783315758 (utolsó elérés: 2026.07.06.)

Füstös András