A baszk piros-fehér mezes csapat története az egyik legrégebbi gyökerekkel rendelkezik egész Spanyolországban. Sanyargatott politikai múltja, egyedi játékos politikája és a tény, hogy még sose estek ki az első osztályból méltán népszerűvé tették a világ foci rajongói között a baszkokat. Vegyük hát szemügyre a történelmüket.

Bilbao FC, Athletic Club és Club Bizcaya

A labdarúgás két, Nagy-Britanniához kötődő, egymástól független csoport révén jelent meg Bilbaóban: brit munkások és Angliából hazatérő baszk diákok által. A 19. század végén Bilbao vezető ipari város volt, így jelentős brit kolónia alakult ki, főként bevándorló munkásokból, hajógyári dolgozókból és bányászokból Anglia különböző részeiről, például Southamptonból, Portsmouthból és Sunderlandből. A szén mellett (ahogy a világ sok más pontján is) magukkal hozták a futball játékát. Eközben a baszk művelt réteg fiai, például Juan Astorquia, Nagy-Britanniába mentek tanulni, ahol mély érdeklődést alakítottak ki a labdarúgás iránt. Hazatérésük után brit munkásokkal közösen kezdtek mérkőzéseket szervezni a lamiakói Hippodromban, amely akkoriban Vizcaya szervezett futballéletének központja volt.

1898-ban Juan Astorquia és további hat, a Zamacois Gimnáziumhoz tartozó baszk diák kezdett futballozni Lamiakóban. Három évvel később, 1901-ben a Café Garcíában tartott találkozón ez az immár kibővült úttörő csoport tárgyalásokat kezdett egy hivatalos, jogilag bejegyzett futballklub létrehozásáról, amelyet az angol helyesírással Athletic Clubnak neveztek el. A klub első elnöke Luis Márquez lett, míg Astorquiát és Alfred Millst (a klub egyetlen külföldön született alapítóját) csapatkapitánnyá, illetve helyettes kapitánnyá nevezték ki. 1902-ben azonban Astorquia váltotta Márquezt az elnöki poszton, és 1903-ig vezette a klubot.

Elnöksége alatt az Athletic és városi riválisa, a Bilbao Football Club megállapodott abban, hogy a két csapat legjobb játékosaiból közös együttest hoznak létre Club Bizcaya néven, hogy induljanak az 1902-es Copa de la Coronaciónon (a későbbi Copa del Rey elődjén, amely hivatalosan csak egy évvel később indult). A Bizcaya a döntőben 2–1-re legyőzte Joan Gamper FC Barcelonáját, és a trófeával tért vissza Bilbaóba. 1903. március 24-én a Bilbao FC és társult klubjai hivatalosan és végleg beolvadtak az Athletic Clubba. Maga a klub 1898-at tekinti alapítási évének.

Az Athletic Club bajnokcsapata 1915-ben, az 1914-es és 1915-ös Copa del Rey-trófeákkal

A klub meghatározó szerepet játszott a korai Copa del Rey-kiírásokban. A Club Bizcaya Copa de la Coronación-győzelme után az Athletic 1903-ban megnyerte első hivatalos Copa del Rey-címét. Miután abban az évben baszk diákok Madridban megtekintették a döntőt, megalapították az Athletic Club Madridot is, amely később Atlético Madriddá alakult. 1904-ben a címvédő Athleticet győztesnek hirdették, miután ellenfeleik nem jelentek meg a mérkőzésen. 1907-ben a La Uniónnal közösen újra a Club Vizcaya nevet használták, de a kupadöntőben vereséget szenvedtek. Egy rövid visszaesést követően 1910-ben ismét győztek, ekkor Luis Astorquia volt az új csapatkapitány és kapus.

1911-ben az egykori csapatkapitány, Alejandro de la Sota lett a klub hetedik elnöke, és ő volt a San Mamés Stadion megépítésének motorja (tervező: Manuel María Smith). Az aréna 1913-ban nyílt meg, és hamar az Athletic tízes évekbeli dominanciájának egyik szimbólumává vált: a klub Billy Barnes edző irányításával 1914 és 1916 között zsinórban háromszor nyerte meg a Copa del Reyt. 1917 és 1919 között intézményi válság sújtotta a klubot, és ebben az időszakban nem indultak a kupában, mivel nem nyerték meg a selejtezőt jelentő regionális tornát. 1920-ban Barnes visszatérésével az Athletic újra részt vett az országos sorozatban, és 1921-ben ismét elhódította a Copa del Reyt.

A csapat sztárja Pichichi volt, a rendkívül termékeny gólszerző, aki 1913. augusztus 21-én szerezte a San Mamés első gólját, majd mesterhármast ért el az 1915-ös döntőben. Utolsó trófeája az 1921-es Copa del Rey volt; 1922-ben, mindössze 29 évesen hunyt el. Ma a La Liga gólkirályát az ő tiszteletére Pichichi-díjjal jutalmazzák.

Fred Pentland és az első „történelmi támadósor”

Az Athletic a Real Uniónnal, az Arenas Club de Getxóval és a Real Sociedaddal együtt alapító tagja volt az 1928-ban induló La Ligának; 1930-ra a CD Alavés is csatlakozott, így a tíz első osztályú klub fele baszk volt. A mondás: „Con cantera y afición, no hace falta importación” („Saját neveléssel és szurkolókkal nincs szükség importra”), ezekben az években különösen igaznak bizonyult.

1922-ben érkezett az új angol edző, Fred Pentland, aki 1923-ban Copa del Rey-győzelemre vezette a csapatot, és forradalmasította a játékstílust, a rövid passzos futball bevezetésével. 1927-ben távozott, majd 1929-ben visszatért, és 1930-ban, valamint 1931-ben bajnoki kupaduplát nyert. Az Athletic 1930 és 1933 között zsinórban négyszer nyerte meg a kupát, miközben 1932-ben és 1933-ban bajnoki ezüstérmes lett. 1931-ben 12–1-re legyőzték a Barcelonát, ez utóbbi történetének legsúlyosabb veresége és a LaLiga valaha volt legnagyobb arányú győzelme.

Az angol edzők alatti sikersorozat William Garbutt irányításával folytatódott. Első spanyolországi szezonjában bajnoki címet nyert. Egy rendkívül tehetséges keretet örökölt, benne a Primera delantera histórica („első történelmi támadósor”) játékosaival: Lafuente, José Iraragorri, Bata, Chirri II és Guillermo Gorostiza alkották a sort, míg Gregorio Blasco kapus is kiemelkedett.

Garbutt a mindössze 17 éves Ángel Zubietát is felhozta az első csapatba, aki akkoriban a spanyol válogatott történetének legfiatalabb játékosa lett. Az 1936-os idény utolsó mérkőzésén az Athletic 2–0-ra verte az Ovedót, és két ponttal megelőzte a Real Madridot. 1936 júliusában azonban kitört a spanyol polgárháború, és a bajnokság csak az 1939–40-es szezonban indult újra. Az Athletic legközelebb csak 1943-ban lett bajnok, addigra Garbutt száműzetésbe kényszerült.

Telmo Zarra és a második „történelmi támadósor”

1941-ben Franco rendelete nyomán a klub kénytelen volt Atlético Bilbaóra változtatni nevét; a Copa del Reyt pedig Copa del Generalísimóra keresztelték át.

A polgárháború után szinte a semmiből kellett újjáépíteni a csapatot, mivel az előző keretből mindössze hét játékos maradt. Többen Latin-Amerikába emigráltak, másokat megtorlástól való félelem miatt nem alkalmaztak. A klub fiatal baszk tehetségekre támaszkodva építkezett, és hamar ismét versenyképes együttest hozott létre.

A negyvenes–ötvenes években az Athletic legendás támadósort vonultatott fel: Rafa Iriondo, Francisco Gárate, Telmo Zarra, José Luis Panizo és Agustín Gaínza alkotta a Segunda delantera histórica („második történelmi támadósor”) egységét. Juan Urkizu irányításával 1943-ban dupláztak, majd 1944-ben és 1945-ben is megvédték kupacímüket.

A korszak legnagyobb sztárja Telmo Zarra volt, aki 335 góljával a klub történetének legeredményesebb játékosa lett, hat Pichichi-trófeát nyert, és évtizedekig tartotta a bajnoki gólrekordot. 1997-ben I. János Károly király az Érdemes Sportolók Királyi Rendjének aranyérmével tüntette ki.

A tizenegy falusi

1956-ban az Athletic újabb bajnoki kupaduplát ért el, majd 1958-ban is kupát nyert, többek között Di Stéfano Real Madridját legyőzve a chamartíni stadionban. Innen ered az „a tizenegy falusi” elnevezés, utalva arra, hogy kizárólag helyi játékosokkal győzték le a nagyhatalmat.

Ugyanebben az évben debütáltak a BEK-ben is, ahol a negyeddöntőig jutottak.

Iribar és az első UEFA-döntő

A hatvanas években a Real Madrid dominált, az Athleticnél pedig José Ángel Iribar kapus emelkedett ki. 1977-ben a klub bejutott az UEFA-kupa döntőjébe, ahol idegenben lőtt gólokkal maradt alul a Juventusszal szemben.

A helyzet 1969-ben javult, amikor az Atlético megnyerte a Copa del Generalísimót, majd az 1969–70-es idényben a La Liga második helyén végzett. A csapat fő sztárjai Iribar mellett Fidel Uriarte gólkirály (Pichichi-díjas) és a szélső Txetxu Rojo voltak.

Az 1970-es évek sem hoztak sokkal több sikert: mindössze egy újabb Copa del Generalísimo-győzelem született 1973-ban. 1976 decemberében, egy Real Sociedad elleni mérkőzés előtt Iribar és a Sociedad csapatkapitánya, Inaxio Kortabarria kivitték az Ikurriñát (a baszk nemzeti zászlót), és ünnepélyesen letették a kezdőkör közepére: ez volt a zászló első nyilvános megjelenése Francisco Franco halála óta. Addigra a Franco-rezsim már véget ért, és a klub visszatért az Athletic név használatához.

1977-ben a klub bejutott az UEFA-kupa döntőjébe, miután többek között az AC Milant és az FC Barcelonát is kiejtette, de végül idegenben szerzett gólokkal alulmaradt a Juventus ellen. Ugyanebben az évben elérték a Copa del Rey döntőjét is, amelyet tizenegyesekkel elveszítettek a Real Betis ellen (Iribar hibázta el a döntő büntetőt, így a sevillaiak nyertek), valamint harmadik helyen zártak a La Ligában.

E vereségek ellenére ezt az együttest az Athletic Bilbao történetének egyik legjobb csapataként tartják számon, olyan klublegendákkal, mint Iribar, Rojo, Guisasola, Alexanko, Goikoetxea, Irureta, Dani vagy Carlos (utóbbi volt a klub utolsó Pichichi-díjasa).

Clemente korszaka

1981-ben Javier Clemente lett az Athletic vezetőedzője. A klub történetének egyik legsikeresebb csapatát rakta össze, amelynek alapfelállása a következő volt: Zubizarreta; Urkiaga, Goikoetxea, Rocky Liceranzu, De la Fuente; De Andrés, Sola, Urtubi; Dani, Sarabia és Argote.

Az 1982–’83-as idényben az Athletic LaLiga-bajnok lett, miután az utolsó fordulóban megelőzte Santillana Real Madridját a tabellán. A következő évben bajnoki kupaduplát ünnepelhettek. Az 1984-es Copa del Rey döntőben Maradona FC Barcelonáját győzték le 1–0-ra; az argentin sztár rosszul viselte a vereséget, és rátámadt az egyik Athletic-játékosra, ami tömegverekedést robbantott ki a két csapat között.

Néhány hónappal korábban Goikoetxea hátulról elkövetett kemény belépője után Maradona megsérült, és hetekig harcképtelen volt; a bilbaói védőt ezért 17 mérkőzésre eltiltották (érdekesség, hogy a játékvezető azon a meccsen még csak sárga lapot sem adott).

1985-ben és 1986-ban az Athletic harmadik, illetve negyedik helyen végzett a bajnokságban. Az 1985–86-os szezon során Clementét menesztették, miután megromlott a viszonya a csapat sztárjával, Sarabiával. Az ezt követő edzők sora, köztük José Ángel Iribar, Howard Kendall, Jupp Heynckes és Javier Irureta, valamint egy visszatérő Clemente, sem tudta megismételni korábbi sikereit.

A Fernández-éra és a korai 21. század

1998-ban Luis Fernández vezetőedző a La Liga második helyére vezette az Athletic Clubot, ami UEFA Bajnokok Ligája indulást ért. Fernández profitált először abból, hogy a klub rugalmasabban kezdte kezelni az utánpótlás politikát.

1995-ben az Athletic leigazolta Joseba Etxeberriát a regionális rivális Real Sociedadtól, ami komoly feszültséget okozott a két klub között. Etxeberria a 1997–’98-as idény egyik meghatározó játékosa volt, Ismael Urzaiz és Julen Guerrero mellett. A 2000-es években többször is a kiesés szélére sodródtak, de 2012-ben Marcelo Bielsa irányításával ismét Európa-liga döntőt játszottak. Ernesto Valverde visszatérése után a csapat stabilizálódott, és 2015-ben megnyerte a Spanyol Szuperkupát. A következő évek hullámzó teljesítményt hoztak, edzőváltásokkal, majd az elmúlt egy-két évben már ismét Európában harcoltak. 2024-ben a Mallorcát legyőzve ismét Copa del Rey-t nyertek.

Felhasznált irodalom:

https://en.wikipedia.org/wiki/Athletic_Bilbao (utolsó elérés: 2026. 02. 06.)

Füstös András