Benito Villamarín Prieto (1917–1966) neve mára elválaszthatatlanul összeforrt a Real Betis történetével. Az 1955 és 1965 között regnáló elnököt a klub valaha volt legfontosabb vezetőjeként tartják számon, aki egy évtized alatt teljesen új pályára állította a sevillai egyesületet a sportban és gazdaságban egyaránt. Irányítása alatt a Betis visszatért az első osztályba, stabil háttérrel és saját stadionnal gazdagodott, mely napjainkban is az ő nevét viseli.

Korai évek és út Sevilláig

Villamarín 1917-ben született a galíciai Toénben. A spanyol polgárháborút követően érkezett Sevillába, eredetileg csak átutazóban, mivel Argentínába készült, ahol a testvérei már letelepedtek. Azonban az élet másként alakult: Lora del Río városában megismerkedett a sevillai Ángeles Guillénnel, beleszeretett, és végül a városban maradt.

Pályafutását az olívaexportban kezdte, először a családi vállalkozásban, majd önálló üzletemberként. Az elsők között volt, akik megnyitották az amerikai piacot a spanyol asztali olívának, amivel jelentős vagyont és szakmai tekintélyt szerzett. Feleségével aktív szerepet vállalt a helyi vallási közösségek támogatásában is: 1958-ban ők finanszírozták a Nuestro Padre Jesús Cautivo szobrának első körmeneti szereplését, majd Villamarínt a Santa Genoveva Testvériség tiszteletbeli hadnagyává választották.

A Betis élén – az újjáépítés évtizede

A Betisszel való kapcsolatát barátai és üzlettársai alapozták meg, többek között Ricardo de la Serna Luque, valamint a katonaság két magas rangú tagja, Diego Vigueras Murube alezredes és a klub korábbi elnöke, Francisco de la Cerda. Mindannyian benne látták a következő nagy formátumú vezetőt: vagyonos, energikus, merész és ambiciózus személyiség volt.

1955 májusában elfogadta a felkérést, néhány nappal később pedig már a sajtó is a spanyol klubvezetők között szokatlan nyitottságot mutató, felkészült elnökként jellemezte. Május 28-án hivatalosan is átvette az elnöki posztot.

Első nagy álmai közé tartozott két spanyol legenda, Telmo Zarra és César Rodríguez megszerzése, ám erre akkor még nem volt pénzügyi lehetőség. Az első két idényben a Betis közel volt a feljutáshoz, amely végül 1958-ban sikerült: 15 év után visszatértek a La Ligába.

A stadion megszerzése – a klub történetének egyik legnagyobb lépése

1958 őszén a Betis hosszú idő után először csapott össze a városi rivális Sevillával, épp a frissen átadott Ramón Sánchez Pizjuán Stadion első hivatalos mérkőzésén, amelyet a Betis 4–2-re megnyert. Ez az időszak új ambíciókat szült: Villamarín modern otthont akart klubjának, ám tisztában volt vele, hogy egy új stadion építése messze meghaladná a lehetőségeket.

Így született meg a stratégiai döntés: meg kell vásárolni a Heliópolis stadiont, amelyet a klub 1936 óta szimbolikus összegért bérelt. A stadion azonban önkormányzati tulajdon volt, ezért nyilvános árverésen kellett eladni. Villamarín és szövetségesei elérték, hogy az árverésen csak olyan La Liga-klub indulhasson, amelynek nincs saját stadionja, ez gyakorlatilag egyedüli esélyesként hagyta meg a Betist.

A várossal kötött eredeti, részletfizetéses megállapodást Villamarín felülírta egy merész ellenajánlattal: kevesebb pénz, de egy összegben. A város pénzhiánya miatt elfogadta az ajánlatot, így 1961. augusztus 12-én a Betis 14 millió pesetáért megvásárolta a stadiont. Néhány nappal később a közgyűlés a klub történetének meghatározó vezetője előtt tisztelegve átnevezte: megszületett a Benito Villamarín Stadion.

Eredmények, ikonok, európai bemutatkozás

Villamarín ekkor már betegséggel küzdött, Bostonban műtötték tüdődaganattal, ám nem engedte, hogy ez eltántorítsa. A klub iránti elkötelezettsége töretlen maradt, és ez eredményekben is megmutatkozott. A Betis a 1963–64-es idényben története egyik legjobb bajnoki szereplését érte el a harmadik hellyel, és bemutatkozott Európában is.
Elnöksége alatt érkezett több olyan játékos is, akik később klublegendává váltak: Luis del Sol, Quino Sierra, Fernando Ansola vagy éppen Luis Aragonés.

Visszavonulás, halála és öröksége

Állapota 1965-re annyira megromlott, hogy decemberben lemondásra kényszerült. Nyílt levelében egészségi és családi okokra hivatkozott. Helyét testvére, Avelino vette át átmenetileg.

Benito Villamarín végül Houstonban kapott kezelést, de gyógyíthatatlan rákja miatt 1966. augusztus 15-én, mindössze 49 évesen elhunyt. A sevillai San Fernando temetőben helyezték örök nyugalomra.

Halála után röviddel a Betis edzője, Andrés Aranda is meghalt, és a klub még abban az évben kiesett a másodosztályba, sötét korszak volt ez a zöld-fehérek életében.

Hagyaték és újraértelmezett tisztelet

1997-ben a klub új elnöke, Manuel Ruiz de Lopera saját nevére keresztelte át a stadiont, és még Villamarín érdemeit is megkérdőjelezte. A Betis szurkolói azonban nem felejtettek: 2010-ben több mint kilencezer tag szavazott a stadion nevének visszaállításáról. A döntés egyértelmű volt: a szavazatok kétharmada Benito Villamarín nevét támogatta.

2017-ben Lora del Río városa is emléket állított neki: egy teret neveztek el róla, ahol egykor megismerte későbbi feleségét.

Forrás:

https://en.wikipedia.org/wiki/Benito_Villamar%C3%ADn (utolsó elérés: 2025. 12. 06.)

Füstös András