A szombati Copa del Rey döntőt az Athletic Bilbao nyerte meg, és olvasóink könnyen kitalálhatnák, hogy ez a cikk is erről fog szólni. De akkor tévednének.
Honnan a foci szeretete?
A 19. század végéhez közeledve a spanyol fővárosban még nem is sejtették, mi az a football, amikor Baszkföldön már több tucat club játszott mérkőzéseket egymással. Ezeket azért írom angolul és dőlt betűvel, mert akkoriban még így hívták, sőt, jellemzően a legtöbb nyelvben még évtizedekig nem alkottak saját szót a sportágra. Miért éppen Baszkföld? Ennek három oka van. Az egyik a térség fémipara, a másik az akkoriban még a világkereskedelemben stratégiai fontosságú kikötője, a harmadik pedig a valamiért nagy mobilitással rendelkező baszk fiatalok.
Kezdjük az elsővel. A baszk-brit kereskedelmi kapcsolatokra már a 13. századból is vannak feljegyzéseink (ez bizony nagyon nagy dolog, összehasonlításképpen az első magyar nyelvű írásos emlék, a Halotti Beszéd csupán évekkel, pár évtizeddel régebbi, mint a baszkok és britek kereskedelméről szóló feljegyzések!). Szerződéses keretek közé 1474-ben formalizálták a viszonyt, ekkor ugyanis 4. Edward király adta írásba, hogy a baszk kereskedők az Angol Korona védelmét élvezik, cserében az angol kereskedők úgy üzletelhetnek Baszkföldön, mint ha csak otthon lennének. Ez egyébként több nép kereskedőire is érvényes volt, tehát ne gondoljátok, hogy valamiért nagyon kimagasló testvériség húzódott már akkor is az angolok és a baszkok között, bár elég jó volt mindig a viszony, de ez a kereskedelemből (és az angol anekdoták szerint a hasonlóan esős időjárásból) adódik. A baszk fémipar tehát mindig jelentős volt, a baszk-angol, később baszk-brit viszony mindig is szoros, ami rohamos tempóban lett még szorosabb az ipari forradalom után. A 19. században a térségnek tőkebevonásra volt szüksége, és a fémiparából nagy szeletet vállaltak a brit ipar szereplői. Kikötőket fejlesztettek, azokba pedig vasutat építettek a régió vasércbányáiból. Aztán a baszkok is rájöttek, hogy a profitot akár otthon is tarthatnák, ha brit szenet importálnának, és saját fémipart fejlesztenének. Végül testvéries megoldásként ebből sok közös vállalat született. Így került Baszkföldre rengeteg bevándorló munkás a szigetországból. Az első baszkföldi focimeccs, aminek írásos nyoma is maradt, a Sestao városbeli Nervión kikötő gépészei és rakodói között 8-1-es végeredménnyel zárult. Ezt a Club Atleta de los Astilleros del Nervión (Nervióni Hajógyárak Sportklubja) égiszén belül dokumentálták. Akkoriban még jellemzően heti 6, vagy akár 7 napot dolgoztak a melósok, napi 10-12 órában, mégis időt tudtak szakítani arra, hogy számos klubot alapítsanak, és focizzanak. Erre gondolj, amikor legközelebb le akarod rázni a haverokat, amikor hívnak a grundra!
A második pontra, azaz a nagy nemzetközi kikötők kérdésére csak röviden térek ki, hiszen ismét az ott megforduló brit tengerészekről van szó. Ők nem költöztek Baszkföldre, hogy ott dolgozzanak, de beszámoltak a helyieknek arról, hogy milyen divat uralkodik északon, játszottak is egymással. Biztosan vittek pár nyomorult, egyenlőtlenül kitömött 19. századi focilabdát is ajándékba, amit a baszkok csizmában rugdostak, és hamar meg is kedvelték ezt a szabadidős tevékenységet, a többi pedig történelem.
A harmadik pont pedig a baszk egyetemi diákság története, ezen belül is azoké, akik vendéghallgatóként, vagy akár a teljes képzést az Egyesült Királyságban teljesítve megismerkedtek ezzel a csodálatos játékkal. Ez akkor még nem úgy ment, mint ma, tehát véletlenül se arra gondoljatok, hogy az egyik rokonotok kint tölt valahol egy négyhónapos szemesztert Erasmussal, és elmesél valamit, amit kint látott. 150 évvel ezelőtt a társadalomnak csak nagyon-nagyon kicsi része számára volt elérhető az egyetemi oktatás. Ezzel összegezhetjük is, hogy a spanyol foci első nagy térhódítása, a baszk labdarúgás elterjedése pont olyan volt, mint amit ma is hiszünk: a futball mindenkié. Legyen az fémipari melós, középosztálybeli kereskedő, vagy hallgatóként az elit tagja, ők bizony mind aktív résztvevői voltak kedvenc sportunk elterjesztésének. És ki tagadhatná, ez így van jól.
Egy kis történelmi kicsapongás
A jó viszony később is megmaradt. Az első világháborúból Spanyolország kimaradt, de sok baszk kereskedő felajánlott hajókat az Egyesült Királyságnak, Ramón de la Sota pedig a teljes flottáját, amiért lovaggá is ütötték. A spanyol polgárháború (1936-39) alatt pedig, Guernica (baszkul Gernika) légi bombázása után 4000 baszk gyermeket evakuáltak a régióból az Egyesült Királyságba, utóbbi költségén, nehogy a háború áldozataivá váljanak. Mivel jellemzően mai fejjel gondolkozunk, itt is szeretném hangsúlyosabban kiemelni, hogy milyen nagy esemény volt ez akkor, ugyanis ez volt az első ilyen horderejű légi bombázás a történelem során. Mint később kiderült, még itt sem ez volt az eredeti cél, hanem ipari és infrastrukturális épületek megsemmisítése, de a sűrű köd és talán az érthető tapasztalatlanság miatt lakóépületeket is találatok értek, ez tehát mégsem minősíthető az első szőnyegbombázásnak, de ahhoz elég volt, hogy a canterbury érsek szájából megszülessen a tömegpusztító fegyver kifejezés. Így aztán, újabb fun fact (kérlek, ne haragudjatok rám…), de ez rávilágít arra a hibára, hogy a Sherlock Holmes filmfeldolgozásában nem szerepelhetne ez a kifejezés, mégis hallhatjuk. Arthur Conan Doyle nyilvánvalóan nem írta bele a regénybe, hiszen már jó ideje nem is élt, amikor az eset történt.
Folyópart, lovi, aranyérem Madridban
Most már maradjunk szigorúan a focinál. Az első baszk meccseket a Nervión-folyó partján, az Angol-réten játszották, a Club Atleta ugyanis rendszeresen kihívta a brit hajókkal érkező matrózokat egy összecsapásra. Utána megalakult a Bilbao Football Club, ami a régióban élő britekből állt, akik nem akartak közösködni a fizikai munkásokkal. Egyik alapítójuk, Alfred Mills például telegram kezelő volt, a többiek is jellemzően irodisták. 1892-re már nem fértek el a focizni vágyó britek a folyóparton, így az állandó verekedések elkerülése végett a Club Atleta megállapodott a Limiako Hippodrome vezetőségével, hogy játszhatnak ott. Igen, nevének megfelelően ez egy lóversenypálya. Mivel ezek középső része viszonylag kihasználatlan volt, így a korai labdarúgáshoz gyakorta hozzájárultak ezek a telkek. Ez lehet egyébként az egyik oka a sok közül, hogy a több ezer éve játszott labdarúgás modern formája miért éppen a lovaglást kedvelő Egyesült Királyságból indult. A Limaikón 1892-93 telén, feltehetőleg a ritkább téli hajóforgalomnak is hála, bajnokságot rendeztek az Atleta és a Bilbao között, ezek különböző csapatai mérkőztek meg egymással, és végül az Atleta nyert, akiket ceremónia keretében érmekkel jutalmaztak. A helyi baszkok minden hétvégén ámulattal nézték a meccseket, hamarosan pedig gomba módjára szaporodtak a futballklubok. 1913-ban megépült a San Mamés Bilbaóban, és mivel Spanyolország nagy részén még kevésbé volt ismert, még kevésbé szervezett ez a sport, a század elejére elérkezett a baszk labdarúgás több évtizedes aranykora.
Mindamellett, hogy az Athletic Bilbao még soha nem esett ki az első osztályból, ők szerezték a második legtöbb Copa del Rey-győzelmet, és a negyedik legtöbb bajnoki címet. Mindkettőt a fent említett baszk aranykor idején alapozták meg, amikor még nem volt ennyire szervezett az ország többi részének futballja. Ha már itt tartunk, egy érdekes anekdota következik, amit a szombati döntő alatt is említett a Sport TV műsorvezetője, miszerint a Bilbao szerint 25, hivatalosan 24 ilyen trófeával rendelkeznek. Történt ugyanis, hogy 1902-ben 13. Alfonz király koronázására rendeztek egy tornát, amit az Athletic Club és a Bilbao FC játékosaiból összeszervezett, Bizcaya nevű csapat nyert meg. Ez, bármennyire is szeretnék a baszkok, nem a mai Athletic Club de Bilbao volt, hanem egy olyan társaság, akik talán az utazási költségeket szem előtt tartva, talán a nagyobb esély miatt közösen indultak, még ha egyébként a következő évben végül egyesültek is. Mi több, az önálló életre kelő Bizcaya 1907-ben is bejutott a kupadöntőbe.
A legsikeresebb kupacsapatok statisztikái:
1. Barcelona, 42 döntő, 31 győzelem
2. Athletic Bilbao, 40 dőntő, 24 győzelem
3. Real Madrid, 40 döntő, 20 győzelem
4. Atlético Madrid, 19 döntő, 10 győzelem
5. Valencia, 19 döntő, 8 győzelem
A fentiek jól mutatják, hogy a Bilbao nagyon kimagaslik a mezőnyből, de a korábbi megállapításoknak megfelelően ez elsősorban a múlt század eleji baszk hegemóniából adódik. A ’30-as évekre már pénz is kellett a focihoz, nem volt elég a lelkesedés, de a térség gazdaságilag nagyon erős volt, így ezzel nem volt probléma. Korábban pedig még annyira kimagasló volt a baszk labdarúgás a több évtizedes előny miatt, hogy olyan, ma már többségében ismeretlen klubok jutottak döntőbe 1933 előtt, mint a Vasconia Sport Club, a Real Vigo Sporting, az említett Bizcaya, a Racing Irún, a San Sebastiáni Bikicliklub (eddig az egyszeresekről), a négyszeres döntős Arenas Getxo, és abban az időszakban a Real Sociedadnak is volt 2 vesztes döntője, a Real Uniónnak 4 (ebből 3 győzelem). A Bilbaó 1933-ig az összes 31 kiírásból 17 alkalommal volt döntős, amiből tizenhármat meg is nyertek. Ezt követően a fent említett, ma ismeretlen hat klub a történelem homályába veszett, 1933-tól a jelenkorig még a Sociedad tudott négyszer döntőbe jutni, kettőt megnyerni, valamint a Deportivo Alavés a kakukktojás, akik 2017-ben játszhattak a fináléban. Az egyetlen igazán kiemelkedő szereplő az Athletic Bilbao maradt, akik 40 döntőjükből 23-at 1933 után játszottak, sőt, az elmúlt 15 évben 6 alkalommal is ott lehettek, igazi, csak egyet, most szombaton tudtak megnyerni.
A dicsőség nem vész el, csak átalakul
Összességében elmondható, hogy a Bilbao a világviszonylatban is magasan kiemelkedő utánpótlás-rendszerének, egy nagyon kiterjedt szakmai hálózatnak köszönhetően ma is releváns tud maradni, pénzügyileg eredményesen működni, a Real Sociedadnak pedig szintén nincs sok szégyellnivalója, ha azonban általánosságban a baszk futballról beszélünk, akkor látnunk kell, hogy anyagilag csak ennyi lehetőség van benne. A tehetséges fiatalok ebben a két műhelyben végzik, és ezekkel a klubokkal tudnak karriert befutni, nincs több olyan egylet, amiknek esélye nyílna akár nemzetközi színpadon is helytállni. A szülőföldjükhoz ragaszkodó, nem kiemelkedően tehetséges játékosoknak talán külön jó, hogy a másodosztályban, néha az élvonalban ott az Alavés.
A baszk labdarúgás tehát első pillantásra már messze nem ragyog úgy, mint egy évszázada. Ha viszont a dolgok mögé nézünk, látni kell, ahogyan megváltozott a világ. A kezdeti sikereken azért osztozott ilyen sok baszk klub, mert még mindenkinek jutott hely a spanyol foci csúcsán, és elég volt a britek hozta időbeli előny ahhoz, hogy valaki ki tudja használni ezt az időszakot. Ma is ugyanolyan jó a baszk foci, egyszerűen csak nem terül el széles mezőnyben a tehetség, hanem piramisszerűen csatornázódik be két kiemelt klubhoz. Ennek olyan üzleti és hagyománybeli háttere van, mint hogy nem lehet egy ilyen kis régióban (egész Baszkföld akkora, mint Borsod-Abaúj-Zemplén megye!) több sztárcsapatot eltartani, valamint nincs is igény további baszk klubokra az élvonalban, ahol 3-4 ezer nézővel kellene szégyenkezniük. A baszk és a magyar foci tehát nagyon hasonlít addig a pillanatig, amikor előbbit az 1930-as évekbeli, utóbbit az 1970-es, 1980-as évekbeli tőkésítési hullám változásra kényszerítette. A felmerült akadályt végül a két példa közül csak a baszkok tudták sikerrel venni.
Ennyit mára a futballtörténelemről. Így alapozták meg a kereskedőhajók részeges brit matrózai az egyik legnagyobb spanyol klub sikereit.