Bizonyára minden rajongó életében megvan az az ősélmény, amely alapján élete csapata kiválasztásra került. A saját esetemben ez nem egy mérkőzéshez, eseményhez vagy egy pillanathoz, hanem egy játékoshoz, aki nem csupán egy játékos volt a sok közül: Santiago Cañizares-hez köthető.
A futball világában, különösen napjainkban nem hétköznapi dolog, hogy egy csapat legikonikusabb játékosa a kapus legyen. Ez volt a helyzet a kétezres évek Valenciájában, ahol – a komoly vetélytársak ellenére is – számomra teljesen egyértelmű, hogy a legkarakterisztikusabb futballista Cañizares volt, akár a játékára, akár a személyiségére gondolunk.
Lehengerlő volt az a sajátos, szinte művészi stílus, amivel a kaput védte, hatalmas önbizalma pedig az egész csapatára átragadt. A fantasztikus reflexvédései, mit védések emberfeletti bravúrok még a mai napig felsejlenek legszebb álmaimban. Mindemellett pedig egy olyan igazi egyéniség volt a pályán, aki extravaganciájával és hidrogén szőke tincseivel bármilyen mezőnyből kitűnt.
Nevelőegyüttese a Real Madrid volt, ahol két etapban is megfordult, az első 1988-tól 1992-ig tartott, amikor még inkább epizodista és rendszeresen kölcsönadott játékos volt. Nem csoda, hogy váltani akart így került 1992-1994 között a Celta Vigo csapatához, ahol már kirobbanthatatlan kezdő volt és összejött neki az első (megosztott) Zamora-díja is az 1992-93-as szezonban.
Teljesítménye alapján újra szemet vetett rá a Real és visszavásárolták, ugyanakkor második időszakában (1994-1998) sem számított fix kezdőnek, csak talán az utolsó ott töltött szezonjában. Címekben viszont nem volt hiány, a Madriddal Bajnokok Ligáját, két spanyol bajnoki címet és egy spanyol szuperkupát is bezsebelt.
A nem egyértelmű kezdőkapus szerepkör és a madridi ifiben szárnyát bontogató Iker Casillas személye arra ösztönözte, hogy eljött a váltás ideje, így igazolt 1998-ban talán legnagyobb sikerei helyszínére: Valenciába. És milyen jól tette, ugyanis denevéreknek ekkor kezdődött az igazi sikerkorszaka, amelyben „Canete” hatalmas szerepet vállalt.
A Valenciában akkoriban pont korszakváltás zajlott a kapuban, hiszen a legendás Andoni Zubizarreta már kiöregedő félben volt és Spanyolországban meg voltak győződve róla, hogy az utód klub és válogatott szinten is Cañizares lesz.
A Valenciával az ott töltött 10 éve alatt két spanyol bajnoki címet, egy-egy spanyol király kupát és szuperkupát, UEFA kupát. európai szuperkupát és Intertotó-kupát nyert. Valamint két egymást követő évben is eljutott a Bajnokok Ligája döntőjébe, melyeket sajnálatos módon mindkétszer elvesztette.
A sajnálatosabb minden kétséget kizáróan a Bayern München elleni tizenegyesekkel elvesztett finálé volt, amely után ki ne emlékezne rá, amikor a könnyeivel küszködő Cañizarest Oli Kahn vigasztalta, futballtörténeti pillanat volt…
Egyéni díjak és érdemek sem kerülték el természetesen, a Valencia csapatkapitánya lett és nem kevesebb mint három alkalommal, a 2000–01-es, a 2001–02-es és a 2003–04-es idényekben nyerte el a spanyol bajnokság legjobb kapusának járó Zamora-díjat és 2001-ben beválasztották az UEFA év csapatába is.
A klubfutball mellett teljesítményével a spanyol válogatott behívott is kiérdemelte, gyakorlatilag az összes korosztályos válogatottban védett, sőt az 1992-es Olimpián aranyérmet nyert az U-23-as csapattal.
Természetesen a felnőtt csapatban is játszott 1998 – 2006 között összesen 46 mérkőzésen. Szerepelt két világbajnokságon Spanyolországgal a 2002-esről pedig egy emlékezetes sérülés miatt maradt le, ugyanis egy arcszeszes üveggel elvágta a lábát és a további lehetőségét, hogy stabil kezdőkapus legyen a nemzeti együttesben.
A Valenciánál karrierje végét a minden tekintetben gyászos Ronald Koeman érának köszönhette, amikor a csapat, noha király kupát nyert, de a bajnokságban szenvedett és a bűnbaknak három nagyöreg Canete mellett Carlos Marchena és David Albelda lett kikiáltva, akiket a holland edző eltávolított a csapatból, Cañizares pedig ezen felbuzdulva úgy döntött elég volt és szögre akasztotta a kesztyűt.
A „sárkány” becenévre hallgató, napjainkban televíziós szakértőként és hivatásos megmondóemberként tevékenykedő Santiago Cañizares minden kétséget kizáróan a Valencia történelmének egyik legsikeresebb időszakában viselhette a klub mezét, de tehetségével és magával ragadó személyiségével abból a nagyszerű csapatból is egyértelműen kiragyogott.